Természetes folyamat.
Ennek idejét éljük.
Most is.
Ahogyan korábban is.
Ahogyan ezután is fogjuk, jó eséllyel.
Ez a mostani változás, a home office, home school, home make minden, átmenetileg átrendezi az életünket, mindennapjainkat; a korábban megszokott ritmusunkat, tetteinket, szokásainkat definiáljuk újra.
A gondolatainkkal, érzéseinkkel, szükségleteinkkel együtt.
Változás.
Természetes folyamat.
Mindenkit érint.
Az a folyamat, amin azonban mindannyian keresztülmegyünk egy-egy változás kapcsán így vagy úgy, gyorsabban, vagy lassabban, hasonlít a gyász folyamatára.
Azokon az érzelmi állapotokon, stációkon megyünk keresztül, mint amiket valaki elvesztése során megélünk, átélünk.
A veszteség érzése, mely a gyász mögött megjelenik, jelentheti egy számunkra fontos ember életének végét, válást, egy számunkra jelentőséggel bíró kapcsolat, barátság, munka végét. Tehát egy olyan folyamat, történés végét, melynek megjelenési formája sokféle lehet, s ami előre vetíti, hogy az életünk azon része, melyet e változás érint, nem lesz újra ugyanaz, mint amilyen addig volt.
Mi a gyász folyamata és hogyan kapcsolódik a mindennapjainkban zajló kisebb-nagyobb változásokhoz?
A változás megvalósítása, beépítése az életünkbe, valaminek az elengedése és valami másnak, újnak a beengedése útján jön létre.
Ahhoz, hogy el tudjuk engedni, hogy helyet készítsünk valami újnak, végig megyünk egy úton, mely érzelmi stádiumainkat tekintve hasonlít a gyász folyamatához.
Nem biztos, hogy tudatosan járjuk végig ezt az utat egy-egy változás kapcsán, azonban ha ránézünk életünk egy-egy eseményére, rálelhetünk még így utólag is azokra a pontokra, lelkiállapotokra, melyek hozzásegítettek minket a valódi változás létrehozásához és az ÚJ életünkbe való beemeléséhez.
Számos neves pszichológus, gondolkodó alkotott elméleteket a gyászról, határozva meg annak lépéseit, folyamatának főbb jellegzetességeit.
Vannak olyan nagy tapasztalattal bíró, széles látókörrel rendelkező segítő szakemberek, akik úgy vélik, hogy a gyász folyamata minden olyan esetben elindul bennünk, amikor számunkra nagy, esetleg sokkoló változás áll be az életünkben; egyfajta adaptációként a veszteséghez, és az új helyzethez.
Jelen cikkben e gondolkodók közül Elisabeth Kübler-Ross nyomán meghatározott, a gyász 5 lépésén keresztül mutatom meg a változás, veszteség feldolgozásának és kivitelezésének egyik lehetséges módját.
- Tagadás
„Nem, nem, nem, ez velem nem történhet meg! Ezt nem hiszem el, ilyen nem létezik! Ez az egész nagyon nem jó így, jöjjön már valaki, csináljon már valaki valamit, hogy véget érjen ez az egész! Ez nem történhet meg velem! Ezt nem fogják engedni, nem lehet, hogy ez így legyen, egyszerűen nem, nem, nem!„
Ismerősek ezek a mondatok, gondolatok, érzetek, melyek e sorok kapcsán megjelennek? Ezek mögött a mondatok mögött az aktuális helyzet merev elutasítása áll. Amikor nem akarjuk látni azt, ami: van.
Mert félelmetes.
Nagyon.
Mögötte a félelem, tehetetlenség, aggódás, bezáródás és egy nagy adag bizonytalanság érzése kavarog. Ezekkel az érzésekkel a háttérben a tagadás természetes és rendben van, mert biztonságra, békére, nyugalomra, a saját és a környezetünk életének szolgálatára vágyunk. Ezekre a szükségletekre, ezeket adni és kapni egyaránt.
Áramoltatni oda és vissza.
Hiszen ki ne akarná újra a régi, kényelmes, megszokott, jól ismert, biztonságos, kiszámítható rendszert, ami eddig volt, és amire támaszkodni lehet? Amibe bele lehet ereszkedni minden pillanatban, és megadja a „világ biztonságos és én is biztonságban vagyok” érzését, hogy érzem, tudom és tapasztalom, hogy a saját kezemben van az életem, tudok tenni magamért. Van ráhatásom az életemre és a velem történő eseményekre, számomra biztonságot adó mértékben.
Ebben az állapotban ezt a helyzetet szeretnénk visszakapni, emiatt nem nézünk szembe azzal, ami van.
- Düh
A változás megtörténtéhez vezető út második állomása a düh. Itt már kezd idegesíteni a helyzet, egyre frusztráltabbnak érezzük magunkat a látszólagos tehetetlenségtől. Itt sokszor –de nem minden esetben – jelenik meg, hogy még mástól, vagy mástól is várjuk a megoldást.
Mástól, szűkebb, vagy tágabb környezettől várjuk, hogy ŐK is tegyenek már végre valamit, hogy velük együtt nekünk is jobb legyen.
Ez a várakozás egyre frusztrálóbb, ami dühvé erősödik, alakul, mert nem látjuk, nem érezzük azt, hogy ez valóban történik, tehát, hogy a másik/többiek is olyan erővel és elszántsággal tennék bele magukat a helyzetbe, ahogyan mi, ahogyan az belőlünk fakad, bennünk van.
Ebben a helyzetben még nem látjuk, hogy „csak” MI mit tehetnénk magunkért, vagy még nem látjuk azokat a lehetőségeket, melyekkel az előttünk tornyosuló akadályokat leküzdjük, hogy cselekedhessünk.
Ezen akadályok lehetnek kívül és belül is. Tehát lehetnek bennünk önkorlátozó hiedelmek, irracionális gondolatok, vagy külső, általunk nem befolyásolható körülmények egyaránt.
- Alkudozás
A remény első sugarai, mikor elkezdünk megoldásokat keresni. Ezen megoldások még kötődnek az előző ritmushoz, állapothoz, melyhez – vagy legalábbis közel hozzá – vissza szeretnénk térni.
Tehát valami hasonló dolgot szeretnénk elérni, visszatérni, visszahozni azt az állapotot, mint ami megszűnni, jelentősen átalakulni látszik, és aminek elvesztése dühöt, frusztráltságot, bezáródást generált bennünk.
Elkezdünk hinni benne, hogy vissza lehet még azt hozni, csak kicsit itt-ott változtatni szükséges, és majd újra jó lesz.
Az erő, elszántság ami bennünk van ekkor, keveredik reményteliséggel, hittel, dühvel, feszültséggel egyszerre: már csak azért is megcsinálom! Nincs szükségem segítségre! Elég erős, ügyes, okos, tapasztalt, stb vagyok, nincs szükségem másra! Majd én megoldom egyedül!
Ezek a gondolatok, érzések a megoldás irányába mutatnak, és rendkívül értékesek.
Ugyanis segítenek minket kimozdítani abból a cselekedetek nélküli, sokszor csak magunkban, magunknak, vagy a közvetlen környezetünknek ventilláló, panaszkodó állapotból, ami a második lépésnél volt jellemző.
Ennél a lépésnél elindulunk abba az irányba, amit a legjobbnak gondolunk addigi tapasztalataink alapján.
Megtesszük az első lépéseket, melyek eredményességében – önmagunk mellett (!) – nagyon hiszünk.
Ebben az állapotban van bennünk hit, reményteliség, kinyílás, öröm, bizakodás. Mert megéljük az életünk szolgálatát, a bizalmat, a támogatást, önmagunk felé.
- Depresszió
A változásért tett lépések eredményei nem biztos, hogy úgy, akkor és abban a formában hozzák a várt eredményt, mint amire építve megterveztük, újradefiniáltuk önmagunkat és az elérendő céljainkat.
Az erre való rádöbbenés elkeseredést, kétségbeesettséget, reménytelenséget és hit nélküliséget generál.
Meginog a biztonságérzetünk a világban, a céljainkban, a kapcsolatainkban, és leginkább önmagunkban.
Hogy amiben addig hittünk, amiért addig annyit dolgoztunk, tettünk, áldoztunk, amiben benne volt a szívünk-lelkünk, ami addig működött és örömteli volt számunkra, megéltük vele azokat a minőségeket, melyeket szerettünk volna, most úgy tűnnek, hogy teljességgel véget érnek. Felesleges volt minden erőfeszítés, mert valami nagyon megváltozott.
Ebben a helyzetben döbbenünk rá, hogy: nincs más.
Változás van.
Elkerülhetetlenül.
Úgy érezhetjük ezen a ponton, hogy elfogyott az erőnk küzdeni. Mert AZ a cél, amiért addig küzdöttünk, látszólag megszűnt… Beleadtunk mindent, kitartottunk, küzdöttünk sokszor erőnkön felül, hittünk, nem kímélve önmagunk tettünk, tettünk és tettünk, mindhiába…
Ez bezáródást, aggodalmat, apátiát, elkeseredettséget, kétségbeesést, reményvesztettséget ébreszt.
Miközben a lelkünk mélyén egyre jobban vágyunk megélni újra azokat a szükségleteket, minőségeket, kapcsolódásokat, melyekért annyit tettünk addig, amíg AZ a cél volt előttünk.
- Belenyugvás/elfogadás
E hangulat nyomán, a belső csendben születnek meg az új gondolatok, új irányok.
Akkor születnek ezek a gondolatok, irányok, ötletek, megoldások, az ÚJ cél, mikor elfogadtuk önmagunk, hogy az előző metódus, a változás előtti állapothoz való ragaszkodásunk nem működőképes. Vagy másabb formában, mint ahogyan azt a harmadik lépésnél gondoltuk, reméltük, hittük.
Ez egy olyan, valahonnan belülről fakadó nyugalmi állapot, amikor valóban jelen vagyunk önmagunk számára.
Tisztán, őszintén, sallangok nélkül.
Ekkor mutatkozik meg, látjuk meg mi is igazán, hogy mi is az, amit igazán adni, kapni szeretnénk azzal, amiért annyit küzdöttünk korábban, amihez annyira ragaszkodunk, ragaszkodtunk.
Mikor erre rájövünk és tisztán meg tudjuk fogalmazni magunknak, érkezünk el arra a pontra, hogy: rendben.
Elengedem.
Az eddig járt út helyett megkeresem azt, ahol és amiben azt a minőséget, szükségletet, amit annyira próbáltam megtartani, amiért annyit küzdöttem, megkeresem másban.
Egy ÚJ célban.
Új utakat keresek önmagam számára, melyek gyakran esnek egybe korábban – idő- bátorság körülmény hiányában – félretett, féltve őrzött célok, álmok, munkák megvalósításával….
Ezen a ponton ismerhetünk rá arra a gondolatra is, hogy az új irány felvállalásával nincs mit vesztenünk. Mert már pontosan tudjuk, hogy mit és miért szeretnénk adni, kapni, megélni. Jelen állapotunkban pedig rálátásunk lesz arra, hogy ezeket a minőségeket milyen ÚJ célban, tettekben, munkában éljük meg.
Ez az az állapot, ami éppen ezért nyitottá tesz minket az ÚJra. Az ÚJ elfogadására, meglátni benne önmagunkat, azt, amit adni és kapni szeretnénk.
Innen indulunk újra, annak felszabadító erejével, hogy már tudjuk: erre képesek leszünk. Nincs bennünk harag, düh, frusztráció.
Helyette béke, mély hit, remény és elköteleződés.
Önmagunk, a számunkra fontos minőségek megélése és az ÚJ célunk iránt.
Ezen a vonalon végiggondolva a korábbi változásainkat, élethelyzeteinket, melyek újradefiniálták az életünk kisebb, nagyobb szegmensét, érkezik a következő kérdés:
A változással valóban elvesztettünk valamit?
Vagy átalakulva, újjászületve, önmagunkban megerősödve, megbizonyosodva hagyjuk, hogy megérkezzen hozzánk az, amit már megérdemeltünk, amire készen vagyunk.
S most érkezett el az idő, hogy hagyjuk, hogy megtörténjen.
Peace
